Négy-öt évvel ezelőtt új színek tűntek fel a budapesti galériák szürke világában. Pályakezdő fiatal festők olyan színekbe mártották az ecsetjüket, amilyeneket legutoljára a hatvanas években láthattunk. A pop art életteli, polgárpukkasztóan vidám koloritja átköltözött a festővásznakra. Kirobbant a színforradalom, és nem csak a galériákban, hanem a nagy divatházak világában is. De hamar kiderült, hogy a tarka színpaletta nem független a pénzpiactól, az olajválságtól és a hitelkrízistől.

Mikor a frissen végzett Radák Eszter a kilencvenes évek végén előállt szőnyegszerűen dekoratív, homogén színmezőkből álló, felhőtlenül tarka és nőies enteriőr festményeivel, a kortárs művészeti színtér nem tudta hová tenni. Jól tagolt, kilapított képterek, rajzos kontúrok, érdes felület vidám fagylaltszínekkel és botrányosan kispolgári tematikával. Virágmintás karosszék, szőnyeg sarkánál árválkodó pántos cipő, vízforralóban ázó teafilter és faluszéli mézeskalács házikó - fecsegő modorú, Bridget Jones-os címekkel megkoronázva. A magyar képzőművészet alaphangulatát meghatározó ősöreg avantgárd savanyúság nem tudott mit kezdeni ezzel a posztmodern naivitással. A művészettörténészek is csak nehezen engedtek fel a képek előtt: „Első pillantásra oly könnyen »olvashatók«, hogy a néző már csaknem gyanakodni kezd, hogy amit lát, csak egy fatális véletlen folytán tévedt be a művészet magasztos csarnokába. Gyanakvása azonban idővel elcsitul. A kivitel mívessége, az utalások és idézetek finom szövedéke lassanként feltárul előtte. Megnyugodhatunk. Rafinált egyszerűség ez, mint Madame Pompadoure háziköntösben."[1]

Radák Eszter nőies, tarka és jókedvű popfestészetének sikere nagy lökést adott annak a generációnak, amelyik a kétezres évek elején járt a Képzőművészeti Egyetemre. Az ezredfordulónak karaktert adó fotórealista hullám után ugyanis egy harsány palettájú, dekoratív lelkű nemzedék tűnt fel a színen. A 2004 nyarán megrendezett diplomakiállításon itt is, ott is visszaköszönt a popos vidámság, a tarka színek és a nőies-nagyvárosi hangulat. Gesztelyi Nagy Zsuzsa színpompás rongyhalmokat festett meg, Barabás Zsófia vidáman lubickoló, kövér absztrakt formákat, Soós Nóra vastag kontúrú női cipőket, Győri Márton masszív színfoltokat. Még a szigorúbb szobrászat területén is felütötte fejét a popérzés: Takács Szilvia terrakottából formált, festett ruhadarabjaiban.[2]

A diplomakiállításokon feltűnő - a fotórealizmust leváltó - új trend a következő fél évtizedben meghódította a budapesti kereskedelmi galériák fehér falait. Az irányzat egyik jellegzetes képviselője, Soós Nóra a kezdeti cipőtematikát tovább bővítette sminkkészlettel, ruhaboltokkal, kirakatokkal, képregényhősökkel, családtagokkal, sőt még akár a híradók világából importált szereplőkkel is. A szabásmintákhoz hasonlóan halmozta egymásra a vaskos kontúrral körülrajzolt motívumokat és a pozitív-negatív vonalakkal határolt, egynemű színfoltokat. A stílus másik fontos képviselője a valamivel idősebb Gesztelyi Nagy Zsuzsa volt, aki a gardróbszekrényből találomra kiszórt rongyokat halmozta egymásra. Pöttyös szoknya, csíkos nyakkendő, kockás terítő, cserépedények, színes szalagok, üvegkockák, fantázia szülte közlekedési táblák, kusza, mégis látványos összevisszaságban, félúton az absztrakció és a kétdimenzióssá kilapított csendéletfestészet között. Az irányzat harmadik legmarkánsabb képviselője, Sándor Krisztián egzotikus és férfias témaválasztásaival gazdagította tovább a nőies tematikát. Nyüzsgő nemzetközi repülőtér, önkiszolgálós török étkezde, tengermélyén sereglő halrajok, sportmérkőzések zsúfolt lelátói, összetört autóroncsok, kitalált afrikai arcképek stb. Harsány színpaletta és a társadalomtudományok számára is érdekes helyszínek, miniatűr, meseszerű teszvesz-várossá átalakítva. A neopop hatásai persze más kortársak munkáiban is kimutathatók itt-ott, például Győri Márton absztrakt tojásformáiban, Wechter Ákos op-artos fantáziáiban, ikertestvérének, Wächter Dénesnek pin-up-girl parafrázisaiban vagy akár Hecker Péter régóta készülő, fanyaran ironikus álképregényeiben.[3]

A neopop képi világának gyökerei elsősorban a hatvanas évekhez vezetnek vissza, ahhoz a korhoz, amikor Ettore Sottsass rikító, műanyag vörössel dobta fel az Olivetti írógépét, Olof Bäckström az emblematikus narancssárgával a finn Fiskars cég ollóinak ergonomikus füleit, Eero Aarnio pedig kijött a fűzöld plasztikfotelével. A vizuális környezet - a világ boldogabbik, nyugati felén - az optimista fogyasztás boldog aurájában fürdött, élvezve a felpörgetett gazdaság és szexuális forradalom áldásait. A pop-artnak volt egy dadaista, Duchamp-örökeibe lépő, kísérletező és felforgató szárnya is, de a most elemzett fiatal festők munkáin csak a hatvanas éveket elárasztó örömittas, harsány, tiszta színkontrasztok (és a hétköznapi témák) tértek vissza, a klasszikus olaj-vászon jól nevelt és szolid környezetében.

Nem nehéz párhuzamot találni James Rosenquist, Tom Wesselmann vagy Jim Dine és a mai magyar popos festők színpalettája között, de akár említhetnénk a lágyabb Alex Katzot vagy Wayne Thiebaud-t is. A furcsa ebben csak az, hogy hosszú-hosszú idő után először úgy tűnt, a hazai festészet nemcsak egy korábbi, levitézlett művészettörténeti korszakkal, hanem a kortárs vizuális popkultúrával is egy ritmusban lépett. Ugyanis ahogy a fémszínű, elmosódott technorealista vásznakat „felváltották" a popos festékfoltok 2004 körül a galériákban, úgy cserélődtek le a ruhaboltok és -áruházak kirakataiban is a sötét tónusok a vidámabbakra. Az Index divatügyi újságírói írták ezt 2004 nyarán, épp a diplomakiállítások idején: „A legfrissebb előrejelzés szerint dobhatjuk ki az összes fekete ruhánkat, mert eljött a szemet vidító élénk színek ideje. (...) Napjainkban a divatszínekben olyan nagy változások történnek, mint a nyolcvanas évek végén, amikor ez emberek elkezdtek rikító színeket hordani. (...) A CMG szerint az idei színek tiszták, és terápiás jelleggel hatnak az érzékszervekre."[4]

A kortárs dizájnhoz való kapcsolódás nem meglepő, hiszen maga a pop-art is korának iparművészetéből táplálkozott. A képzőművészek a hatvanas években - ráunva a szikár absztrakt expresszionizmusra - felfedezték maguknak a populáris kultúrát. Andy Warhol Marilyn Monroe-s szitanyomatokat készített, Roy Lichtenstein raszterpontos óriás képregénykockákat. Elsőként a brit Richard Hamilton csodálkozott rá a korabeli lakáskultúrára, a Lollipop-nyalókát is tartalmazó híres kollázsa (Mégis mi teszi a mai otthonokat annyira mássá és vonzóvá?) lett végül a pop-art keresztapja.

A hétköznapi dizájn és a magasművészet - a szecesszió óta először - a hatvanas években simult egymáshoz. Igaz, a korabeli formatervezés a háború előtti modernizmus egyenes ági örököse volt. Amit a Bauhaus - saját ideológiájával szemben - csak egy gazdag, sznob és szűk polgári réteg számára tett elérhetővé, az a hatvanas években valódi közkinccsé vált. A funkcionális ipari formatervezés vizuális készlete ekkor jutott el az egész társadalomhoz: mindent elárasztott a csőbútor és az elemes szekrény. Jól jelképezi ezt a demokratizálódást a most elhunyt Yves Saint Laurent, aki pályakezdő divattervezőként egy klasszikus avantgárd Mondrian-festmény alapján készítette el az egyik kollekcióját. (Egy könnyű ujjatlan női koktélruhája például egy az egyben átvette a holland absztrakt festő aszimmetrikus, fekete négyzethálóba zárt tiszta színmezőit.)

Az se lehet véletlen, hogy Yves Saint Laurent egymást követő 1965-ös kollekciói a Mondrian Look és a Pop Art Look nevet viselték.[5] Hogy a hatás-láncolat még kerekebb legyen, meg kell említenünk, hogy a kortárs pop-art művészek is előszeretettel nyúltak hasonló motívumokhoz. George Segalnak van egy bekeretezett Mondrian-festményt vizsgáló gipszszobra. Tom Wesselmann egyik applikált installációjában pedig fali poszterként jelenik meg egy geometrikus Mondrian-kompozíció. A parafrázisok a magyar neopop festőknél is megjelennek. Gesztelyi Nagy Zsuzsa például - a látványos rongyhalmok mellett - Malevics szuprematista kompozícióit és a Bauhaus formakísérleteit idéző csíktanulmányokat is festett. Sőt, egyik képén még a modernista dizájn leghitelesebb mai örökösének, az IKEA-nak az egyik zöld-pink-fehér csíkos tányéralátéte is visszatért...

Hiába söpörte el a pop-artot a hetvenes évek, az ezredforduló után ismét divatba jött. Nem csak az évtizedet újra felfedező bizarr retróláz miatt. A Pompidou Központ 2001-ben nagy kiállítással adózott a korszak előtt (Les années Pop: 1956-1968), s ugyanezen a helyszínen, a 2002-ben visszavonuló Yves Saint Laurent még egyszer bemutatta a hatvanas évekbeli pop-artos ruhaterveit.6 Két évvel később ismét ezek a harsány színek irányították az egész divatvilágot - ahogy az internetes újságíróktól már megtudhattuk. Még a csapból is Andy Warhol folyt, minden dizájnboltban van Marilyn Monroe-s

Soós Nóra: Buborékfújó VII., 2008

poszter, a grafikus szoftverekben pedig már külön fejezetet kapott a pop-artosítás. Közben az irányzat klasszikusai hatalmas befektetéssé váltak, a rekordokat halmozó és buborékot fújó műtárgypiac egyik legforróbb szereplőivé. Az Artprice szerint az olyan vezető amerikai pop-art művészek munkái, mint Robert Rauschenberg, Andy Warhol, Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg vagy Tom Wesselmann tíz év alatt megháromszorozták, megötszörözték az értéküket.[7]

Egészen 2008 őszéig, amikor a gazdasági krízis megrengette a műkincspiacot is, különösen annak spekulatív felét. A pop-art mesterek értéke is csökkenni kezdett, miközben a vezető divatházak kínálatát ellepték a sötét és komor színtónusok. „A gazdaság stagnálása esetén pasztellszínek várhatóak, fellendülés esetén pedig a telített színek" - írták az Index újságírói.[8] Annak idején a pop-art is így járt: a hatvanas évek felhőtlen örömszíneit elsöpörte a hetvenes évekbeli olajválság. Ahogy az amerikai benzinfaló óriáslimuzinok összetöpörödtek a hetvenes években, úgy adta át a helyét a nagyképű és frivol pop-art a saját elefántcsonttornyába zárkózó, fekete-fehér és piacellenes koncept artnak. (Az olajkrízis az 1973-as jom kippuri háború után tört ki, a koncept art pedig az 1972-es kasseli Documenta után indult el világhódító útjára.) Úgy tűnik, a gazdasági válság a mai magyar neopopból is kipréselte a trendteremtő erőt, Gesztelyi Nagy Zsuzsa jelenleg indiai ihletettségű vásznakat fest, Sándor Krisztián munkáin eluralkodtak a nyers kollázselemek, Soós Nóra legutóbbi képein pedig csupa szappanbuborékot fújó szereplőt láthattunk. A tarka buborékok szállonganak, meg-megremegnek a legkisebb szellőtől is, mint a régi holland zsánerképeken, tele finom melankóliával és szentimentalizmussal. Vanitatum vanitas - suttogják.


Jegyzetek:

[1] Révész Emese: Kezdetben volt a kert. Radák Eszter képei elé. In: Radák Eszter kiállítása. Csók István Képtár, Székesfehérvár, 2005
[2] Lásd Somogyi Zsófia: Leltár. Festő szakosok diploma-kiállítása. Új Művészet, 2004/9.
[3] Annak ellenére, hogy a hatvanas évek és a pop-art reminiszcenciái sok kortárs festőnél megjelennek szerte a világon, a nemzetközi szakirodalomban csak ritkán használják a neopop stílusmegjelölést, például a fiatal kínai kortárs festők esetében vagy a japán szupersztárnál, Takashi Murakaminál. (Az angolszász szakirodalomban a neopop már foglalt volt, a nyolcvanas évekbeli olyan posztmodern művészeket jelölték vele, mint Jeff Koons.)
[4] A nagy nemzetközi színösszeesküvés, 2004. 07. 23. www.velvet.hu [az oldal már csak keresőprogrammal érhető el] A fiatal magyar festők a hatvanas évek másik jellegzetes színvilágát, a halvány szappanszíneket (halvány pink, halvány zöld, okkersárga stb.) is felelevenítette, de ez inkább a korszakot kritika nélkül újrahasznosító retrót érintette.
[5] Fashion from the 18th to the 20th Century. Szerk. Akiko Fukai, Taschen - The Kyoto Costume Institute, Köln-Kyoto, 2004, 151.
[6] http://www.style.com/fashionshows/review/S2002CTR-YSLRG/
[7] http://www.artmarketinsight.com/en/08/09/22/American+Pop+Art+%E2%80%93+the+bubble+is+leaking+air%E2%80%A6
[8] Lásd 4. jegyzet.

Artmagazin 2009/1. 54-59. o.

http://www.artmagazin.hu/portal/hir.php?idt=20090519120420