Tegyük fel, hogy egy spontán asszociációs kísérlet keretében a következő megnevezésekről megjelenő első gondolatunkat nevezzük meg: Vilma, Sivatagi róka, Ali…stb. Az olvasók nagy részének elsőre talán a rajzfilmek egy-egy kedves mesehőse: Frédi felesége, a kis Vuk vagy éppen a szellemet a palackból kicsaló Aladin ugrik be. A híradásokat jobban figyelemmel kísérő olvasóknak esetleg a hurrikán, a hadművelet, a Közel – Kelet képe jelenhet meg. Vagy mindkettő. Mint ahogy Soós Nóra is ezen nevek, kifejezések kettős értelmére alapozva, a világot megrázó természeti és civilizációs katasztrófák és hol a mese – játékvilág hőseivel, hol ismert és bálványozott sztárral, hol művészeti parafrázisok (Ophelia, Dávid) felhasználásával, azokat egymással való konfrontálódására kényszerítve alkotta meg legújabb, az acb Galériában első alkalommal a közönség elé tárt sorozatát. 

A húszas éveiben járó fiatal művésznő, akitől eddigi – életkorához viszonyítva- számos kiállításán bemutatott műveit látva megszokhattuk, leginkább saját élettere, közvetlen környezete és annak saját önarcképe megjelenítése által újraértelmezett lenyomata érdekelte. Ennek kifejezésére forrásként egyszerű, hétköznapi témákhoz: a divathoz, bulvártémákhoz, közhelyszerű kérdésekhez nyúlt. 

Képein technikailag expresszív, helyenként foltszerű gesztusnyomokkal aláfestett lendületes vonalvezetésű erős vonalas kompozíciók transzparens rétegei láthatók. A rétegek és a motívumok ily módon történő egymásra halmozása, egymásból, egymásba való elő – felbukkanása azt a benyomást kelti a nézőben, mintha több kép szimultán egymásra vetítésével lenne dolgunk. Mindez nem a számítógép monitorját idéző, tükörsima felületű pszeudó –festmény szerű vásznakon, hanem nagyon is anyagszerű, a festészet, mint műfaj örömteli vállalásával létrehozott nagyméretű képeken.  

A fiatal alkotó saját korábban kidolgozott technikai megoldásait folytatva tematikailag ezúttal kilépett saját zárt világából, kitekintett a „nagyvilágra” és az ottani borzalmakat feldolgozandó jelenik meg előző sorozataitól eltérően itt nem egy make-up artist nőként  sokkal inkább egy, a játékszerek, gyerekkori hősei „árulását” sirató, megszeppenten almát rágcsáló kislányként illetve saját gyerekkori vágyálmát beteljesítendő ünnepelt táncosnőként. A kislány kedves barátai: a hűséges kutya és a szelíden behemót elefánt fenyegetően hatnak, játékszerek a géppuskák, rakéták ellen harcolnak, a mesehősök ijedten hőkölnek hátra vagy Vilmához hasonlóan intézkedni próbálnak – hiába, a gyerekkori álmok mögött a képek második rétegeként minden esetben ott áll a jelen, a természeti katasztrófák, a háborúk pusztítása, még a megidézett, képzőművészetben gyakran hősként megjelenő alakok is csak az események szemlélőjeként tudnak jelen lenni.  A világ folyásának alakulásában azonban tehetetlenek, az ebbe való beletörődés pedig keserves, de szükségszerű. 

Az emlékképek szerepeltetésében többről van szó, mint puszta névazonosság ügyén vett katasztrófaképekre való tornyozásról, minden esetben a szubjektum világhoz való vonatkoztatási pontjaiként jelennek meg. Ha a képek művészettörténeti kapcsolatait keressük, mind a hétköznapi valóság vizuális kultúrájának, a televízió által sugárzott, mindenki által nézett képeinek visszaköszönése mind a reklámipar által használt emblémák, idolok illetve a képek reklámgrafika-szerű, de mégis monumentális kidolgozása a pop művészethez kötik. 

Megdöbbentő képek ezek, mindegyikük egy saját dráma, egy nagy „bumm” drámája, mindez kedvesen, de csak 16 éven felülieknek.