Soós Nóra, aki 2005-ben elnyerte a STRABAG Festészeti Díj Alkotói támogatását, ekkor mutatta be áttekintő tárlatát, "ÉN-TERIŐR" címmel, a Szombathelyi Képtárban. Most az Acb Kortárs Művészeti Galériában egy teljesen új, festészeti ciklust prezentál, amelynek képei a művész jellegzetes stílusában fogalmazódtak meg: minden kép legalább kettő, egymásra festett forma vagy formacsoport kompozícióján alapul. Ismét egy intenzív vizuális csomag, ám a játékos, popos, dekoratív festő feszültebb korszakba lépett, elég fiatalon. Erről beszélgettünk vele.

- Míg korábban a saját világod közvetlen élményeiből választottál témát (műterem, lakás, háztartási és kozmetikai tevékenységek), most radikálisan megváltozott a művek tartalma: a média képeit, mégpedig természeti és emberi katasztrófák (hurrikánok, háborúk és terrorcselekmények) jól ismert motívumait jeleníted meg a saját világodból vett figurákkal, például mesealakokkal. A korodhoz képest túl vagy már néhány alkotói korszakon. Most inkább a külvilágra figyelsz?

Megfigyelésem szerint a hazai kortárs képzőművészet erőltetett módon életkor-centrikusan gondolkodik. Kakukktojásnak számít ha valaki huszonévesen számos sikeren van már túl. Ezt a legtöbben nem tudják mire vélni, régi beidegződések nyomán valamilyen taktikázós, protekcióhalmazt sejtenek mögé. Persze ha látókörünket kicsit szélesítjük, és odafigyelünk a határainkon túlra is, számos példát láthatunk erre. Itt van a mára már közhellyé degradálódott Saatchi és a Young British Artists esete. Annyi idősek mint én, és abszolút világsztárok. Ha a magyar ugaron kezdték volna rúgni a bőrt, Damien Hirst biztosan nem készíti el a formalinba áztatott tigriscápát. Persze a Dévényi Tibi bácsin nevelkedett generációnknak más alapokról, más történeteik vannak, és végül is én ezt bírom, van ennek valamilyen csak ránk jellemző története... Korábbi képeim tényleg abszolút a saját környezetem, lakásom, tárgyaim, emlékeim és a nőiség sztereotip kérdéseivel foglalkoztak, ezáltal teremtve egy maradéktalanul személyes ügyet. Ezzel szemben a legújabb sorozatomban olyan, a világot érintő eseményekkel, témákkal foglalkozom, melyek alól, ha szeretném sem tudom magam teljes mértékben kivonni, hiszen már zavaró módón ömlik ránk ezeknek a megoldhatatlan kérdéseknek a halmaza. Azonnal hozzáteszem, hogy nem váltam globalista festővé, hiszen ezekben a képeimben is az általam sokszor használt rétegekkel, többértelműséggel, iróniával szeretném kifejezésre juttatni, hogy egy-egy problémának rengeteg arca van.

- Milyen megfontolásból kerül az emblematikus magyar mesefigura Vukk, és a Közel-Kelet háborús képe egy vászonra?

Az új képek egyik legproblematikusabb, ugyanakkor kulcsdarabja az általad felvetett Sivatagi róka című munka. A kép felületén két réteg látható: a Rhommel-féle sivatagi hadművelet egy kiragadott pillanata, tankok egy sivatagi tájban és felül a rémült tekintetű kis Vukk. Egyik értelmezési lehetőség, hogy gyermekkorunk, egy generáció ismert emléke, toposza önkéntelenül is belevillanhat egy, a felnőtt koromban látott képbe. Ilyen értelemben az ember tudatalattijának szövevényessége is felszínre kerül, hiszen néha a legnagyobb tragédiák közben is eszünkbe jutnak iszonyatosan triviális dolgok. Olyan ez, mint valami keresőprogram az interneten. Ugyanarra a szóra a legkülönfélébb dolgokat hozza ki.

- Van bennük figyelemfelkeltő gesztus, de többnyire a szemlélődést közvetítik. Ez is volt a célod vele?

Igen, ezt jól érzed. Mindig viszolygást keltenek bennem a nagy kinyilatkoztatások. Sokkal közelebb áll hozzám a dolgok különböző nézőpontokból való megismerése, felbontása, újra összerakása.

-Egyébként foglalkoztatnak a napi hírek, az erőszak képei akár? Gondolod, hogy alkotóként, művészként ezekre reflektálni kell?

A puszta erőszak és brutalitás megjelenítése önmagában soha nem érdekelt. Nem hiszek abban, hogy csupán trivialtásokkal, "horror-szembesítéssel" kellene bombázni a nézőket. Sokkal fontosabb a humor, és a többféle nézet lehetőségének fenntartása. Így válnak a képek a reflexión túl, sokkal inkább egyfajta interaktív-gondolati játékká a néző számára. Ha belegondolsz, önmagában nagyon érdekes, hogy Amerika nyugati partjainál pusztító hurrikánoknak női neveket adtak, pl. Kathrina,Vilma, Ophelia. Innentől meg megnyílnak az asszociációs lehetőségek és egy gondolat újabb réteget, újabb gondolatot szül, valamilyen végtelen folyamatként.

- A színes és bonyolult vonalvezetésű képeidet látva, óhatatlanul felmerült bennem, hogy vajon mi vesz körül téged általában, valami kaotikus otthon, vagy szigorú rend? Mi a fontos neked a szűkebb és tágabb környezetedben?

Természetesen imádom a színeket, a színes dolgokat... Kezdetben engem is nagyon megfogott a romantikus művészlét, rendetlenség, de később úgy éreztem, hogy a művek megjelenítéséhez mégis csak kell egy fajta rend. Nekem nagyon fontos, hogy a környezetemben mindig legyen valamilyen átláthatóság, bizonyos praktikus rend, csak így tudok dolgozni. Ezt befolyásolja az is, hogy képeim általában elég bonyolultak, vibrálóak, így sokkal hangsúlyosabbá tudnak válni valamilyen letisztult környezetben. Egyébként, ha pl. Andy Warholra gondolsz elég nagy flasheket élt meg az élete során, de amikor dolgozott, patika tisztaságú körülmények között tette. Vagyis azt gondolom, a hitelességhez, nem kell feltétlenül lepattantnak lenni.

- Úgy hallottam, régebben a festékfoltok, a kevésbé fontosnak tűnő maradékok érdekeltek, tehát egyfajta rendetlenség. Ezeknek a képeknek technikailag van közük a kezdetekhez? Mi határozza meg nálad úgy egyébként is a technikát?

Az egyetem első évei során az új környezet hatására - értsd az akadémia műtermei- egy teljesen új közegre próbáltam reagálni. Észrevettem, hogy a padlókon mindenhol festékmaradékok, színes folt-lenyomatok voltak, és valahogy önkéntelenül is volt bennem egy érzés, hogy ez az évtizedek alatt felgyülemlett műtermi kosz baromi érdekesen hathat az engem egyébként is körbevevő tárgyakra és így szó szerint, szinte mindent elkezdtem befestékezni. Cipőket, széket, pulcsit, köpenyt, játékaimat... Később ezekből képi installációkat, enviromenteket készítettem. De végső soron aztán ezt az egészet túl könnyűnek éreztem és a primer táblakép festészet mellet döntöttem...

- Előző témáid kifejezetten nőiesnek is mondhatók, ha a Make-up artist-ra
gondolunk például, azokra a képekre, ahol lábkörmöt lakkozol,
bevásárolsz etc. Most szakítottál ezzel a hagyománnyal, vagy ezeknél a
képeknél is fontos az én-központú világ?

Egy művész jó esetben soha nem tagadhatja meg magát. Bizonyos munkáimban ténylegesen nagyon fontosnak tartottam a nőiségemre való reflexiót, főleg hogy Magyarországon az egész közgondolkodás macsós. Ettől függetlenül soha nem tartottam magam nőművésznek, ezekben a munkáimban is inkább azokra a sztereotípiákra reagáltam, hogy attól hogy festő vagyok, ugyanúgy szoktam vasalni, vagy zöldséget vásárolni, vagy kifesteni magam, mint bármelyikünk. A nőiséget inkább a finom rezdülések kihangsúlyozásában tartom fontosnak.

- Ugyanakkor a technika kifejezetten erőteljes, monumentális, „férfias". Miért vonzódsz a nagy méretekhez, a nagyívű festéshez, a nagy mennyiséghez? Nem nehéz bevállalni ezt (már a minőség és mennyiség problematika miatt)?

Nem hiszem, hogy attól hogy valami monumentális, mindenképpen erőszakos vagy férfias. Azt gondolom, hogy ez pusztán festészeti kérdés. Vannak dolgok, amiket egész nagyban szeretek megfogalmazni, de vannak kisméretű nagyon személyes aurát követelő munkák is. Meg hát már Matisse is megmondta hogy egy négyzetméter kék mindig többnek hat, mint egy cm kék. Vicces lenne Picasso Guernicája harmincszor harmincas méretben. Ennek a dolognak adekvátan semmi köze a nemiséghez. Bizonyos értelemben nem én, hanem a képi ötlet "irányítja, dönti el", hogy milyen méretet, színt, technikát követel magának.

- Sokat dolgozol. Ilyen fiatalon a festészetből élsz?

Szerencsére igen. 27 évesen elmondhatom magamról, hogy full time képzőművész vagyok, de (képző) művészettel foglalkozni nehéz hullámvasút, ahol a lehetőségek, körülmények és a szituációk folyamatosan változnak, alakulnak.

- Kiket tekintesz mestereidnek, illetve kik a kedvenceid (bármely műfajra is vonatkozhat ez)?

Gyakorlati mesterimen túl (Molnár Sándor, Klimó Károly Maurer Dóra) a lista hosszú lenne, de említek néhányat. Nagy hatással volt rám Sigmar Polke, Lichtenstein, David Hockney, Ghada Amer festészete... Ezen kívül fontosnak tartom az irodalmat és a zenét is, bár e két műfaj spekruma még szélesebb. Mostanában Bartis Attillát és Tóth Krisztát olvasok... zenében szeretem Tracy Chapmant, Diana Krallt de akár a Csókolom zenekart is egészen a Velvet Underground-ig.

- Kiknek ajánlanád a jelenlegi kiállításodat?

Azoknak az embereknek, akik szeretnének egy nyitott párbeszéd részesei lenni, ahol mindkét fél szóhoz jut.

- A nemzetközi kortárs festészeti trendekről tájékozódsz-e? Van-e olyan csoportosulás, ami közel áll vagy fontosnak, haladónak tartod?

Azt látom, hogy a kortárs festészet újra kezd képbe kerülni, egyre erősebben a világon mindenhol, felváltva a 90-es évek konceptuális gondolkodásmódját. Ismét nagyon erős képi megfogalmazásokkal találkozhatunk. Nyugat-európai vásárokon tett megfigyeléseim alapján, és más komoly horderejű nemzetközi kiállításokon egyre inkább előtérbe kerülnek a festmények. Ez a folyamat számomra nagyon örömteli, előremutató, ám ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a hazai szcéna a nagy kifelé reprezentáló kiállításokon mintha pont ellene menne ennek a folyamatnak. Persze, nálunk is tapasztalhatjuk a festészet "előrenyomulását", de elég ha csak az elmúlt velencei biennálékra gondolunk, finoman kifejezve is mintha dugdosnánk a dolgot. Egyébként manapság minden nagyon heterogén, sokszínű. Így itthon és külföldön is jut lehetőség miből merítkezni. Nem nagyon szeretek rangsorolni műfajok között. Azt gondolom, hogy egy jó videómű is lehet annyira előremutató, mint egy jó kép vagy akár egy installáció. Mindenkinek fontos, hogy megtalálja saját kifejezési médiumait...

Általában hol áll a te korosztályod itthon, van-e, akivel közösen gondolkodsz?

Elég nagy probléma, hogy nálunk a korosztályok között nincs igazi átjárhatóság, kevés az őszinte diskurzus és ezt csak tetézi az egyre növekvő szakadék a kortárs képzőművészet és a közönség között. A korosztályi gondolkodás is erősen kétpólusúvá vált. A fiatal és az élő klasszikus generáció között tevékenykedő középgeneráció nagy részére méltatlanul kevés figyelem irányul... Olyan hazai festőkkel, akik kifejezetten hozzám hasonlóan gondolkodnak képi megoldásaikat tekintve nem nagyon találkozom, a külföldi kapcsolatok pedig sajnos futólagosak, időszerűek. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a művészeti tevékenységemben nagyon fontos támogatást kapok férjemtől, Győri Mártontól, aki szintén festő és a festészeti kérdésekben is abszolút társ...

- Nemzetközi kiállítás? Mit tehet ezért (mármint a nemzetközi ismertségért) ma itthon egy fiatal festő? Milyen a menedzsment?

Természetesen a külföldi ismertség megszerzése nagyon fontos, ebben is lehetőséget nyújt számomra az Acb galéria, melynek segítségével több nemzetközi vásáron is szerepelhettem. Egyébként mégiscsak valamelyest tapasztalható az, hogy hazai kortárs képzőművészet külföldi kollégáinkhoz képest államilag alulreprezentált és működését tulajdonképpen igazán a magángalériák önálló küzdelmei tartják fent leginkább.

Soós Nóra kiállítása: Vilma és a többiek címmel megtekinthető 2006 november 23-ig a budapesti Acb galériában.