Make-up artist új cipőben - Soós Nóra festményei

„Alapjában véve a kép és olvasása egyáltalán nem egy tárgy felé, hanem egy másik kép felé vezető legrövidebb út.”    (Jean Baudrillard)  

Soós Nóra (1979) a 2005-ös Strabag Festészeti Díj alkotói támogatásban részesített díjazottja. A fiatal, tavaly diplomázott művész számos kurrens csoportos kiállítás résztvevője, s máris jelentékeny egyéni kiállításainak sora. Felkapottsága aligha véletlen, eddigi tevékenysége adekvát kifejezésmódként komoly relevanciáról tanúskodik. Mit tud, mi ennek a fajta festészetnek a tétje?   

A festészet gáttalan, lendületes örömével létrehozott képei, különböző sorozatai erős konceptuális mágnesmag köré rendeződnek. Egyszerű, néhol naivnak mondható témái is egyként a festőtevékenység intellektuális rendezettségére épülnek, még ha olyan könnyed dolgok, jelenségek, élethelyzetek, viszonyok állnak is a művek hátterében, amelyek szokásosan a közhelyek (Ez miért mindig a mi dolgunk?, Szakítás), a divat (Cipőhangok, Divatba jött a festészet, Hol hagytam a kesztyűmet?), a bulvártémák (Sárgára hangolva, Vérző szívem) forrásvidékére utalnak. Stilárisan a látványfestészet és az absztrakció, erős vonalas kompozíció, a kontúrrajz domináns szerepe mellett a foltszerűség, a pasztózus gesztusnyomok alkalmazása, motívumok halmozása, a felülnézet és a megjelenített dolgok atmoszférikus lebegése, kollázshangulata jellemző Soós Nóra festményeire.

Önkép, önreprezentáció és a tárgyak all-over halmozása fogja keretbe a tematikus szériák áradását. Tárgyi eszközök patologikus, felfokozott jelenléte önti el Nóra festményeit: tárgyak és megjelenített dolgok, amelyek rétegezettségükben, burjánzásukban nem férnek el a képeken. A tárgyakról szóló beszéd ekként a világról való beszéd metanyelvi leírásává, közvetítővé lesz. A tárgyak, amelyek meghatározzák a festmények banalitását, hétköznapiságát, másodlagos funkcióra tesznek szert: kulturális jelekké válnak (Férfias szerszámok). A síkon, a térben testesítik meg a modellértékű lény, a festőművésznő érzelmi kapcsolatait a világban. Ebben a játékban a tárgyak fontos szövetségesek, amennyiben összegyűjtve, felsorakoztatva a külvilág birtokbavételének eszközei. A tárgyak lehetnek sorozat-együttesek – cipők, kesztyűk, ernyők, gyerekjátékok, bútorok – vagy akár tárgyiasított motívumkészletek, tipikus, önazonos kulturális jelek-ikonok: „kollégák” motívumai a festészet történetének meghatározó alakjaitól. A művész egyik példaképe Polke (Hommage á Sigmar Polke), de idézetként jelen van Van Gogh, Magritte, van Eyck és Meret Oppenheim, azontúl Flanagan és mások, mindenki! A tucatnyi, 2002-ben készült munka nyomán könnyen észrevehető a művészettörténeti átiratok, toposzok dinamikája: alkotói pozíciót takarnak.  

Én vagyok te, te vagy én! Ki az eredeti, te, vagy én? A fiatal művésznő a motívumok tárgyiasított, kilúgozott szerepeltetésével meghaladja az előképeket, átlép az utaláson, egyszerű kulturális adatként kezeli a képet. Elegáns megoldást kínál az Ödipusz-komplexusra. Miközben emléket állít nekik, felfalja őseit. Nem irigylem Soós Nóra pszichiáterét: ő a magabiztos ártatlanka, aki egyszer csak elfogyasztja mesterét! Van egy sajátos „mű” Nóra műtermében, egy szimbolikus alkalmatosság: a műtermi mindenes, falon lógó mindenes-zsák. Ez az eszköz szépségében, bensőségességében is árulkodó (mellesleg – természetesen – tárgyi jellegű). Egy varrott zsebes tartó, amely a legkülönfélébb eszközök tartására szolgál: a zsebekből éppen csak kikandikálnak a tárgyak, hogy tudjuk, melyikért nyúlunk; - amit pedig tárgyból a szövet elrejt, Nóra megjelenítette-megfestette: az anyagi mivoltában megmutatkozó használati eszköz folytatódik a textilborításon. A hasonlat szimbolikája pontos, így avatja művészettörténeti mindenessé a művész képei felületét.  

Az ifjú művésznővel azonosított expresszív, anyagszerű festésmód egy jellegzetes műhelyfelvetés következménye. Festői gyakorlatában az egyetem évei alatt a szétkent festék, mint műtermi hulladék került érdeklődése középpontjába. A tárgyakon elvitt, szétkent, lecsöpögött pigment művészeti melléktermékből festői kézjeggyé kezdett előlépni. Az így készült művek (Party, Gyerekszoba, Curator, Térbe vetülő hasonlat) realista karaktere csak felerősíti befestékezés, a pötyögtetés destruáló-átíró hatását. Kedves, ugyanakkor brutális erő árad Nóra korai sorozataiból. A festészet technika eszközének, hordozójának és mindenütt látható jelének, a festékanyagnak totalizálása különös közteslétben lebegteti a művek létezésmódját: félig tárgyi-anyagi, de legalább olyan mértékben képi, elvont egyszerre.  

Soós Nóra játéka erőszakos természetű, korántsem ártatlan szórakozás. Befestékezett lábbelijei, ledöntött játékai kipingált, leterített játékszerek: mintha a nagy pederaszta, a festészet átment volna rajtuk és megbecstelenítette volna őket, így hozva helyzetbe a tárgyakat-dolgokat a vásznon.  

Különösen az elmúlt két év munkáin kapott külön teret az intim élethelyzetek megjelenítése. A fürdőszobai tükörben sminket felrakva, reggel az ágyban, ébredéskor, lábkörmeit lakkozva, sztereotipizált női szerepkörökben láthatjuk a művészt. Az önmegjelenítés egyfelől személyes, banális, másfelől társadalmi helyzetet közvett. Nóra műtermi környezetében, otthonában mintha minden tárgy és eszköz, az összes tükör, monitor, fénykép és maga a festmény is ugyanazt a célt szolgálja, hogy visszatükrözze a köztük, velük élő alkotói egzisztenciát. A képeken feltűnő szituációk, helyszínek nagyon is valóságosak: áruházban, vásárlás közben, öltözködve, a zöldségesnél. Metaforikus önképek, egy fiatal, nőnemű, napjainkban élő kedves teremtés olykor tudatosan, máskor reflektálatlanul megélt mindennapjainak képes naplóját látjuk a vásznakon. Mellesleg, az átlagos hétköznapiság apoteózisán túl a nyilvánossá tett privátszféra, a magáról önként képeket küldő feltárulkozó személyiség üzenetei. Festészet a budoirban? A cseppet sem tragikus, vidám festményeket mégis árnyként vonja be a minduntalan közlés kényszere. Mi lenne, ha nem jelenítené meg magát a képiségben? Pszichológia és kulturális értelemben nem létezne.  

A személyes pozíció nyilvános dimenzióit érzékelteti a művésznő két festménye: a művésznő fonott székben elheverve Balkont olvas, másik önmegjelenítő képe (Hétköznapi workshop) sarkából az Új Művészet címlaprészlete kandikál ki. Soós Nóra képi gondolkodóként törődik, foglalkozik saját vágyaival, kívánságaival, érzéseivel, s mindjárt ő maga fogalmazza meg és jeleníti meg magát saját szeme láttára. Ehhez nyújt neki segítséget a mindenütt jenlévő tükör, a képmást visszatükröző, nagyon is modern (pl. laptop képernyője) felületek a lakásban. A magát szemlélő, egyben a hétköznapi lét közösségében feloldódó alkotó képe szétszóródik. Koncentráció és eltűnés ritmusa váltakozik képei e típusán: magát felülről, mintegy kívülről látó, szenvtelen megfigyelő, máskor a tükörben tudatos identitást kereső ember képe rajzolódik ki előttünk. A művész képe hol visszavonul, majd előtűnik; háttérbe húzódik, másutt a kellő pillanatban színre lép felvillantva a magáról alkotott belső kép és a külső, a társadalom felé mutatott arc közötti különbséget.

Napjainkban, amikor a formák és stílusok kulturális skálája egyre szélesedik, a jelentések közegébe ékelődő művészet metaszinten kifejeződő jeleinek sugárzása is egyre erősödik. A képes tárgybeszéd önmagán túlmutató tartalmai változatos konfigurációkat eredményez. A szavak, dolgok, képek folytonosan alakuló viszonyrendszeréhez való újabb hozzájárulás Soós Nórától a Szombathelyi Képtárban nyíló Diploma után című önálló kiállításán várható.