- Soós Nóra legújabb kiállítása olyan vidám színektől hangos, pop-art stílushoz közelítő műveket mutat be, amelyek transzparens, többrétegű festészeti stílusának köszönhetően számtalan apró utalást rejtenek hétköznapjainkról és a múltról. Honnan származik ez a nem mindennapi, ám annál izgalmasabb törekvés?

S. N: A kiállítás a Transzparens Emlékezet: Folyamatos Jelen címet kapta, mely arra a gondolatmenetre utal, miszerint ma Magyarországon olyan dolgok történnek velünk, amelyek sok esetben egészen „megmosolyogtató” módon hasonlatosak a múltban már átélt, megszenvedett, meghaladottnak vélt struktúrákkal. Az ember sokszor nem pontosan látja át, meddig is tart valójában a jelen, mert hatalmas „dinoszauruszi léptekkel” haladunk visszafelé a múltba. Ráadásul abba a múltba, amelyről még el is akarják hitetni velük, hogy a jövőnk! Az idősíkok ilyen mértékű eltorzulása, az emlékezetkultúra valódi kialakulásának fájó hiánya vezetett el az Idő nincs című festményem létrejöttéhez. A képen látható esetlen, behemót dínó a Magyar Parlament előtt áll és mozdulatlanságában megidézi a minket körbevevő politikai Jurassic Park panoptikumi bábjait. A tüntetők pedig üres tábláikkal önmaguk illúzióként vannak is, meg nem is. Furcsa helyzet. Egyszerre komikus és szerfelett ijesztő.

- Műveivel a világ sokszínűségének megragadását kívánja elérni. Megismerhető a világ, s ha igen, közvetíthető a vásznon?

S. N: A különböző történések, szituációk számomra sohasem fekete-fehérek, éppen a többrétegűségük inspirál igazán. Amikor 2001. szeptember 11-én ledőltek azok a bizonyos tornyok New Yorkban, festettem egy képet: egy almába haraptam a festményen, miközben fölöttem éppen a WTC-nek repült a gép. Big Apple lett a címe. A világ eseményei úgy száguldanak, mintha egy kivilágított autósztrádán tépnél, csak kapkodod a fejed. A festészet ennél elmélyültebb, számomra analitikusabb dolog, szeretem, ha a képeim intellektuális kalandot is jelentenek a befogadó számára.

- Képeinek értelmezése valóban alapos vizsgálatot érdemel, hiszen nem minden esetben szembetűnő a valódi mélység. Gondolt arra, hogy kevésbé indirekt módon gyakoroljon társadalomkritikát?

S. N: Ebben a formában lehetetlen arra gondolni, hogy társadalomkritikát gyakorlok. Ez számomra némileg természetellenesnek is hangzik. Inkább úgy vagyok vele, hogy bizonyos helyzetekben morálisan elengedhetetlennek érzem a véleménynyilvánítást, gyakran olyan kérdésekben, amelyek a társadalom nagy részét élénken foglalkoztatják. A festő nem önálló, külön szereplő ebben a hierarchiában, hiszen nem diktálhatja önkényesen a műtermi magányból, hogy mi lenne a követendő, helyes út. Ez a folyamat tulajdonképpen egy közös egész, aminek mindannyian részesei vagyunk. A festő a képei által kap lehetőséget a figyelemfelhívásra, befolyásolásra, a piaci zöldséges pedig azzal, hogy paradicsomot árul.

- Mennyire fontos Önök szerint, hogy a politika beszivárogjon a művészetbe?

Gy. M: Nem tartjuk fontosnak, de szerintük bizonyos esetekben szükségszerű. Vannak olyan helyzetek, amikor erkölcsi kötelességnek érezzük, hogy megszólaljunk. Például, ha úgy látszik, hogy a kormány gyakorlatilag lemond bizonyos embercsoportokról, ha sztereotípiák mentén akarják befolyásolni az emberek világlátását, akkor nem lehet és nem is kell csendben lenni. De talán úgy érezzük, a képeink többet mondanak a szavaknál.

- Nóra számtalan társadalmi problémát érint a művein. A szegénység és hajléktalanság például visszatérő ihletforrása.

S. N: A szociális igazságtalanságok, a hatalmi struktúra mértéktelen telhetetlensége, a lecsúszó rétegek megállíthatatlannak tűnő kiszolgáltatottsága mélyen elkeserít és felháborít. Erősen foglalkoztatnak a női szerepek változásai, akárcsak a művész és a hatalom viszonya is. Utóbbi témát érintve leginkább az bosszant, amikor felülről akarják megmondani, hogy mit lehet csinálni vagy mit nem lehet tenni. A hatalom nem lehet hivatott elmondani, hogy mi a helyes vagy helytelen. Ahogy ezt az imént említettem, foglalkozásomból fakadóan festőként a képeimmel harcolok. A szabadságomból senki kedvéért nem engedek!

- Hogyan vélekednek a hazai művészeti ágak átpolitizálásáról? Valóban olyan elkeserítő a helyzet a képzőművészet terén, mint ahogyan az aktivizációra buzdítók lefestik?

Gy. M: A politikai megszállottság semmilyen irányból nem áll jól a művészetnek. Az alkotó szabadsága viszont olyan, mint egy finom kristálypohár: rendkívül sérülékeny, nagyon óvatosan kell vele bánni. Éppen ezért ha a hatalom elefántként tör-zúz a porcelánboltban, annak beláthatatlan következményei lesznek. Egymás kölcsönös eltiprása nem vezet sehova: egyhelyben toporgás és félelmetesen unalmas az egész!

- Nóra művein szembetűnően keverednek a múlt és a jelen eseményei. Elengedhető, feldolgozható a múlt, amellyel számtalan művészeti alkotás foglalkozik?

S. N: A múlt terhei csak akkor rakhatóak le, ha végre sikerülne velük őszintén, képmutatás nélkül szembenéznünk. Az emlékezetkultúra kialakulásának fájó hiánya, a múlt eseményeinek cinikus eltorzítása csak még több keserűséghez, deformációhoz vezet.

Gy. M: Így van, hiszen köztudott, hogy a múlt elengedéséhez önmagunkon keresztül vezet az út. A frusztrációkból adódó félelmeink csak felemésztenek. A jelenleginél nagyobb bátorságra és nyitottságra lenne szükség!

- Míg Nóra munkásságáról egyre többet hallani, addig keveset tudunk arról, hogy jelenleg milyen alkotásokon dolgozik a menedzser, családapa férj.

Gy. M: Hosszú ideje érdekel a képek belső fényének megteremtése. Elképesztő, amikor a színek valami megfoghatatlan „sugárzással” csillannak fel, ez olyan, mintha valóban lelke lenne a festménynek! Zsinagógáim a fény megtestesítői, időtlenül állnak elképzelt színtájaimon. Szeretek ezeken az általam teremtett tájakon sétálni, hiszen ilyenkor mindig elfeledem mindazt, ami bánt.

- Legutóbb az Akvárium Klubot dekorálták egyedi munkáikkal. Milyen gyakran dolgoznak közösen?

Gy. M: Férj-feleség és szülők vagyunk, minden összeköt kettőnket. Még a műtermünk is közös! A felvételin ismerkedtünk meg, együtt végeztük az egyetemet. Ugyanakkor mindketten szuverén, markáns jegyeket magán hordozó festői világot építettünk fel, ami sok ponton eltér egymástól. A legjelentősebb prioritások azonban közösek: a színek szeretete, a festészet mellett való konzekvens állásfoglalás ügye mindkettőnk számára egyaránt fontos! Az Akvárium Klub kicsinosítására a VOLT ART GROUP tagjaiként, tíz társunkkal együtt kértek fel minket. Szerettük volna, hogy ketten, közösen hozhassuk létre az alkotást, végül együtt is dolgozhattunk a klub teraszának szépítésén. Nagyon szerettük ezt a munkát! Előremutató, igazán jó ügy volt, ami mindig feldobja az embert. Az sem mellékes, hogy az egész csapat, a kollégák is remekül, összeszokottan dolgoztak együtt.

- Ahogy több helyen fogalmaztak, teljes egészében önállóan menedzselik magukat. Mennyire nehéz feladat ez?

Gy. M: Nem kérdés: embert próbálóan nehéz feladat. Rengeteg energiát, koncentrációt és pontos időbeosztást igényel. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mindezek mellett iszonyú sok kitartás kell, mert aki feladja az első kudarcnál, nem jut sokra. Hosszú idő, míg megnyílik az összes ajtó előttünk, néhol rengeteget kell kopogtatni, van ahol a dörömbölés sem elég. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert itt vagyunk egymásnak, s azért mégiscsak jó tudni, hogy valakire mindig, minden körülmények között feltétel nélkül számíthatunk.

- Mit gondolnak, meglehet élni a festészetből?

S.N: Had kérdezzünk vissza: és az újságírásból?

- Sikeres külföldi tárlatok után megfordult a fejükben, hogy külföldön próbáljanak szerencsét, ahol ilyen szakmai teljesítménnyel már világsztárokká válhattak volna?

S. N: A külföldi karrier építése lineáris része az életünknek, folyamatosan dolgozunk rajta. Egyébként Budapest a világ egyik legklasszabb városa, pezsgő kulturális élettel. Szeretünk itthon lenni!